2013. június 10., hétfő

Prágai kiruccanás



A kilencvenes évek eleje vagy közepe? Két barátommal elhatározzuk, hogy néhány napra kiruccanunk Prágába. Autóval megyünk, először Bécsbe, hogy meglátogassunk valakit, aki színésznő, s éppen ott lép fel, aztán onnan Kelet-Európa Velencéjébe. 
Prágáról a rendszerváltás után derül ki igazán, hogy nem véletlenül viseli ezt a nevet. A szocialista világbeli szürkeségnek semmi nyoma a belvárosban. Az utcák tiszták, a patinás cégtáblák csillognak, és ami különösen tetszik: a butikok nem lepik el a történelmi levegőjű negyedeket. Lüktet a város, de nincs tülekedés. Mosolygó arcok, kedélyes figurák, üdeség. 
Igen, az arculatát szép lassan elveszítő, magát idegen maskarákban illegető Budapesttel szemben Prágának jót tett a váltás, a főváros arcáról eltűntek a ráncok, megfiatalodott, sokat letagadhatna a karából, de mégis hiányzik valami. 

Töröm a fejem, de nem jutok semmire. A nap hamar eltelik. Indulnunk kell haza. Beszállás, hajtunk ki a város búcsúzunk. Már egy külvárosi negyedben járunk, amely azért még a régi időket idézi – szürke, füstös képű házak, porlepte, elmosódó színű reklámtáblák, nehezen nyelhető levegő, fülsértő fékcsikorgások. Hirtelen rám tör a vizelési inger. Egy ütött-kopott kocsma előtt szólok, álljunk meg, beugrom egy pillanatra. Ahogy belépek, megcsapja orromat a jellegzetesen savanykás szag. Félhomály telepszik az egyszerűen berendezett helyiségre. Az abroszos asztaloknál kizárólag férfiak, középkorú vagy idős urak üldögélnek, s a fejük felett megjelennek a rég nem látott füstvirágok. Megbabonázva ülök le egy asztalhoz, sört kérek, a vizelésről megfeledkezem. Az arcokat pásztázom, a barázdákat, a ráncokat, a borostákat, a hunyorgó szemeket, a dülledő ereket, a szőrös kezeket, a korsók falán pihentetett bütykös ujjakat. Megriadok. Az arcok egytől egyig ismerősek! De vajon honnan? Hosszas töprengés után rájövök a titok nyitjára. Mindegyik vendég ugyanazt a személyt idézi meg – Hrabalt, a sörivás pajkos tekintetű mesterdalnokát, szeretni valóan hedonista kocsmatölteléket, a cseh irodalom örökifjú vén csibészét, aki hömpölygő, heves sodrású írásaiban tetten érte, fültövön csípte és az irodalomtörténet magaslataiba emelte a kelet-európai bumfordiságot, szertelenséget, elesettséget. A kocsmában üldögélők közt akad, aki külsőre is hasonlít a vén csibészre, mások mintha valamely könyvéből léptek volna elő. Megborzongok. És amikor tekintetei felemelem a plafon irányában, a fejek fölött ide-odahajladozó füstvirágok közül mintha, bíztatóan, a vén csibész nézne le rám, a kölyökképű vénember. Észbe kapok, eszembe jutnak kint várakozó barátaim. A sörömet felhörpölöm, a WC-ben elintézem a dolgomat, még egy pillanatra megállt a kocsmaajtóban, aztán búcsút intek, s kilépek az utcára. Társaim, ahogy meglátnak, türelmetlenül integetnek. Szótlanul ülök be a kocsiba. Faggatóznak. Nagy-nehezen rászánom magam, s elmesélem, miért tartott fél óráig a „vizelésem”. Maguk is Hrabal rajongói lévén, egyáltalán nem neheztelnek rám. Magyarország felé menet az autóban aztán összekeveredik bennem a világ, az égtájak, Kelet és Nyugat, és megint csak azon kapom magam, hogy kedvem lenne elbeszélgetni Idő úrral.

(Részlet Szentmiklósi Tamás: Füstvirágok című könyvéből)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése